A retarderek elsődleges komponensei jellemzően szervetlen sók, szerves savak, cukrok és származékaik.
Az egyes összetételek az alkalmazástól függően változnak. A szokásos szervetlen só-retarderek közé tartoznak a foszfátok, borátok és cinksók; szerves savtípusok közé tartozik a citromsav, a borkősav és a glükonsav; a cukrok és származékaik pedig a szacharóz, a glükóz és a cellulóz-éterek. Ezek a komponensek késleltető hatást érnek el a cement hidratációs reakciójának késleltetésével vagy a kristályosodási folyamat megzavarásával.
Technikai szempontból a retarderek a következő mechanizmusokon keresztül működnek: 1) adszorbeálódnak a cementrészecskék felületén, és védőfóliát képeznek; 2) cementhidratációs termékekkel reagálva nehezen oldódó vegyületeket képeznek; és 3) az oldat ionkoncentrációjának megváltoztatása a kristályosodás befolyásolása érdekében. A betongyártásban általában a lignoszulfonátokat (adagolás: 0,1–0,3%) és a hidroxi-karboxilátokat (0,03–0,1%) használják késleltető komponensként.
Az alkalmazási forgatókönyvek a következőket tartalmazzák: 1) betonépítés meleg időben (2-4 órával késlelteti a kötést); 2) betontömeg (a hidratációs hő szabályozása); és 3) kész-beton szállítása (megmunkálhatóság megőrzése). A használat során a legfontosabb szempontok a következők: 1) szigorú adagolási ellenőrzés (a túlzott mennyiség csökkentheti az erőt); 2) kompatibilitási vizsgálat az adott cementtel; és 3) kompatibilitás más adalékanyagokkal kombinálva.
Az ipari szabványok tekintetében a GB 8076-2008 szabvány teljesítménymutatókat határoz meg a betonkésleltetők számára, mint például a kötési időkülönbség, amely nagyobb vagy egyenlő, mint +90 perc és a 3 napos nyomószilárdság aránya legfeljebb 90%. A vegyiparban a retardereket széles körben alkalmazzák olyan ágazatokban is, mint a kőolaj-kitermelés (fúrófolyadékok) és az élelmiszer-feldolgozás (pl. fagylalt-stabilizátorok), ahol az alkatrészek kiválasztásának meg kell felelnie a vonatkozó iparági előírásoknak.